Mind the IRON Step! - beszámoló

1. Az előzmények, avagy „Mind the marathon wall!” ;)

A gondolat tudatosan 2013-ban fogant meg először. Ebben az évben átúsztam a Balatont, sőt bringával meg is kerültem azt egy nap alatt. Ebben az évben futottam életem első félmaratonját is (kb. nulla felkészüléssel). Év végén, amikor leültem kicsit végig gondolni és összegezni az évemet, mondtam is magamnak hogy

„Húúú ez, de egy triatlonos évre sikeredett! Vajon hányan lehetnek hétköznapi emberek (nem versenysportolók), akik hasonló sportteljesítményeket visznek végre egy év alatt!?”

Hát némi netes googlizás után tudatosult bennem, hogy bizony vannak olyan hétköznapi emberek is, akik nemhogy egy év alatt, de egy nap alatt is hasonló, vagy nagyobb távokat tesznek meg egymásutánban, alias ironman-ek. Akkor ott ez szöget ütött a fejemben. Felkerült a bakancslistára.

Ezt egyszer én is meg szeretném tudni csinálni!

Akkor mégis mi tartott vissza attól, hogy egyből nekivágjak? Mi tartott még ennyi évig? Ha az ironman egy kirakós, akkor világos, hogy az embernek egyszerre három különböző sportágban (vagy inkább négy.. de erről később) kell a puzzle darabok összeépítenie, ahhoz hogy a végén megkapja a nagy egész képet. Úszni mindig is szerettem, még ha lassú is voltam benne. Bringázni imádtam, évi több ezer kilométereket gyűjtöttem össze évek óta. Futni!? Hát azt sosem szerettem.. A 2013-as félmaratonnak (és a Balaton átúszásank) is igazából csak azért vágtam neki, mert úgy éreztem a sok bringázás mellé kell valami más, valami új kihívás. Ez akkor jó ötletnek tűnt, de mivel egész évben alig (52km) futottam, a verseny brutál módon leamortizált. Olyan izomlázat, húzódást, feszülést, kimerültséget, mint ami a verseny másnapján (és azutáni napokon) éreztem, hát szerintem azóta sem éltem át. Még az ironman után sem. S bár az FM időmmel (01:47:00) abszolút elégedett voltam, megfogadtam, hogy ezt még egyszer nem játszom el…

Inkább hagyjanak engem békén a futással…

2016-ig ezt követően gyakorlatilag alig-alig futottam valamit, néha 1-1 rövidebb versenyen indultam csak el. Az ironman gondolata, bár ott motoszkált bennem, de kb. lehetetlennek tartottam, hogy én akár csak önmagában lefussak egy maratont.

Mi hozta meg az áttörést?

2015 januárjában lementem lépcsős edzésre a Mind the Stephez.

Ez akkor még csak egy kiegészítő edzésnek szántam a kung-fu edzések, bringázás és a saját mozgolódásaim mellé, de végeredményben ez vezetett oda, és az MtS-es társaság, hogy 2016 januárjában már ott álltam életem második félmaratonjának a rajtjánál, a Zúzmara FM-en.

Aztán már nem volt megállás, futóverseny, futóversenyt, és félmaraton, félmaratont követett.

A legtöbb versenyemen mindig ott voltak az MtS-es edzőtársak, edzők is, és ez a közösségi élmény kellett nekem leginkább, ahhoz, hogy a futás iránti ellenszenvem átbillenjen egy olyan állapotba, hogy „Húúú nekem ez tök jól megy, és néha már kifejezetten élvezem is”.

Újra megláttam benne a kihívást, a lehetőséget, és az eszközt. Olyannyira, hogy a 25. életévemben sikerült lefutnom 25 félmaratont, vagy annál hosszabb távot. Köztük egy Spartan Race Ultrabeastet és a Budapest Spar Maratont. A maratont, aminek a célbaérkezése tulajdon képpen a 0. napja volt az ironman felkészülésemnek. A maraton versenyközpontjában volt egy poszter kifüggesztve „Te miért futsz?” kérdéssel, amire fel lehetett írni a saját motivációdat. Én is felvéstem a falra a magamét: „eXtremeMan 2017” (Na ki találja meg a képen? :P)

2. A felkészülés, avagy „Az út maga ACÉL!” :)

A maraton után leültem otthon és feltettem magamnak a kérdést, hogy most hogy a – régóta áhított és emlegetett - hiányzó láncszem is a helyére került, mi az, ami kell ahhoz, hogy ironman lehessek!? Mi az, ami jelenleg a három sportág közül a legkevésbé megy? Melyik az a sportág, aminek a résztávja, akár külön szedve is gondot okozhatna!? Erre a kérdésre életemben először nem a futás volt a válasz, hanem az úszás.

Sosem voltam egy különösen gyors úszó, ha el is mentem úszni az utóbbi években, akkor is mindig mellben úsztam. Mást mondjuk nagyon nem is tudtam volna.. Úgy döntöttem, hogy felnőtt fejjel itt az ideje (újra) megtanulni gyorsúszni. Beiratkoztam a Komjádiba felnőtt úszásoktatásra és két és fél hónapon át (október-december első fele) eljártam heti kétszer. Figyeltem, tanultam, kezdetben szenvedtem, némi vizet is nyeltem, de aztán egyre inkább kezdtem ráérezni. Két hónap alatt nagyjából sikerült elsajátítanom újra a gyorsúszás alapjait, amire később már magamtól tudtam építkezni és a távolságot felépíteni.

Júliusig 0-ról egészen 2500m-ig jutottam, amit egyben le tudtam úszni gyorsban, medencében. Emellé eljártam még heti egyszer a Tabánba MtS lépcsős edzeni és hétvégente, ha volt valami verseny, akkor futottam 1-2 FM vagy FM+ távot.

A december kicsit sűrűre sikeredett magánéletben, de nagyjából ebben a szisztémában edzettem tovább. Karácsonyra megleptem magam egy elég komoly Suunto multisport órával, hogy jobban nyomon tudjam követni az edzéseimet. Elkezdtem kicsit jobban odafigyelni a pulzus alapú edzésre is. Ez a tudatosság mellé, némi visszavételt is jelentett, amit eleinte (az első pár hónapban) fejben nem volt könnyű elfogadni.

Ott kellett hagyni az egomat az út szélén..

Január 2. felétől, végétől nekiálltam az alapozásnak. Ekkor indult el az MtS tavaszi FM felkészítője is, amire jelentkeztem is. Tudtam, hogy ahhoz hogy rendszeresen heti kétszer lejárjak lépcsőzni és eljárjak futni, ahhoz kell, hogy valami keretet adjak a dolognak. Szerencsére ez a választás nagyon be is vált. Egy-két náthás vagy sűrűbb hetet leszámítva szépen mentek is az edzések, eljártam terv szerint, és fejlődtem szépen. A hideg téli idő igazán megacélozza a jellemet, mindamellett hogy az elmúlt években már többször levontam a következtetést, hogy én inkább a téli hidegben szeretek lépcsőzni, mint a nyáron a pokoli hőségben. Na jó, a száraz, szélmentes, kellemesen meleg tavaszi vagy őszi idő a legideálisabb, de abból jó, ha pár alkalom jut egy évben..

Egyébként a félmaraton felkészítő elnevezés némiképpen megtévesztő, szerencsére nem csak FM-re lehet felkészülni.. Mindenki jól megkapja azt, „amit megérdemel..” :D Én is elmentem egy terheléses sportvizsgálatra, hogy képbe legyek az állapotomról és a pulzuszónáimmal kapcsolatban, megdumáltam Barbival, hogy mik a terveim, kineveztünk a Vivicittát és a Kékes csúcsfutás első körben nekem is fő célversenynek, és ennek megfelelően

kaptam személyre szabott edzéstervet.

A Viviccita FM-et edzés versenyen jeligére futottam végig pulzuskontrollal, számomra átlagos időeredménnyel, de nem is rekorddöntés volt a cél. A stabil alapok megvoltak. A Kékes csúcsfutást meg első körben elhalasztották, mert a Mátrában hirtelen visszaköszönt a tél, hogy „Helló, ki mondta, hogy áprilisban nem havazhat!?” Na mindegy… aztán végül május végén megtartották a csúcsfutást, ami akkor egy nagyon jó visszacsatolás volt az állapotomról, mert jobb időt futottam (01:05:07), mint egy éve és mindezt úgy, hogy kevésbé éreztem úgy, hogy elfáradtam a végére. „Mindenütt jó, de legjobb a csúcson!” ;)

Nagyjából tehát így, április végén ért véget a hivatalos felkészítő, amikor megint változtam kicsit az edzéseim összetételén. Itt volt az ideje a harmadik komponenst is hozzáadni az egyenlethez. Előszedtem és rendbe tettem a bringám. A bringás felkészülés sajnos nem ment túl gördülékenyen... Nehéz volt rá időt találni, mert elég időigényes, és főleg azért, mert hétvégente (amikor jobban ráér az ember) általában futóversenyeken vettem részt (vagy más volt a program)... De tényleg, volt idén: Zúzmara FM, Classic Balboa, téli Spartan Race Svit (sprint), Bodri trail FM+, Pilis trail FM+, Icebug Vértes terep FM (a 25. FM/FM+ táv a 25. életévemben), Spartan Race Veszprém sprint, Vivicittá FM, Borvidék FM+, Ultrabalaton (MtS-es váltóban), Kékes csúcsfutás, UTH55 (a futó felkészülés csúcsozása), K&H FM, Spartan Race Kazincbarcika super, Brutálfutás, és volt olyan is, hogy csak magamtól mentem el (hosszabbat) futni..

Szóval kezdetben leginkább úgy tudtam megoldani a bringázást, hogy reggel felraktam a bringát a tetőcsomagtartóra, elkocsikáztam Hatvanig melóba, és amikor végeztem, akkor a nap végén bringával gurultam haza Budapestre. Igyekeztem ezt heti egyszer megcsinálni. Mindez szépen is ment egészen addig, amíg az Ultrabalatonon olyan hajnali 5 magasságában egyszer csak szembe nem jött egy híd Balatonszemesen… Mutatom à...

Szóval ezután sajnos ez a lehetőségem ugrott (de legalább a bringám megúszta, alig pár karcolással..) és maradtak a hétvégék. Leginkább elméletben… Igazából csak június végén és júliusban jött össze pár 100km+ edzőtúra és az egész felkészülés alatt kb. 820km-t sikerült a lábamba tenni, ami nem túl izmos.

Az IDŐ, ez a fogalom a kulcsa az egész felkészülésnek. Épp úgy, mint a triatlonban, az idő kapcsán is egyszerre három dologban kell jónak lenni, megtalálni az egyensúlyt.

Az idő, amit az ember edzésre fordít (1), az idő, amit az ember a munkahelyén tölt el (2), és az idő, amit az ember pihenésre szán és a magánéletére (3). Kényes egyensúly, ami egy ironman felkészülés esetén minden igyekezet ellenére is az edzés fele billen el.

Itt szeretném megragadni (írásban is) az alkalmat, hogy megköszönjem mindenkinek, aki a felkészülésem (és a verseny) alatt támogatott, bátorított és mellettem állt. Különösen Neked, Vera, aki menet közben csöppentél bele ebbe az egész ironman cécóba, de az első perctől fogva támogattál, és ott álltál mellettem végig.

Köszönöm!

Az edzéssel töltött idő esetemben átlagosan a heti négy edzést jelentett (néha 8-10 óra+ összidővel). Amiket néztem, a legtöbb netes edzésterv még ennél is többet ír elő... Hát nekem ennyi fért bele, néha még ez is nehezen és az igazság az, hogy az FM felkészítőt leszámítva még konkrét (előre megírt) edzéstervet sem követtem. Az valahogy nekem sohasem feküdt, inkább szeretek a saját fejem után menni, érzésből.. Nem állítom, hogy ez a követendő példa, és a legeredményesebb, de nekem általában mindig bevált, ha meg nem, akkor tanultam belőle.. Na jó, bevallom őszintén nagyon sokat tanultam belőle, és magamról (…a határaimról !?) az elmúlt évek során.. :D De pont ez az, ami segített a kitűzött célt elérni.

Persze nem ész nélkül készültem. A heti négy edzés összetétele a felkészülés előre haladtával folyamatosan, ámbár tudatosan változott.

Az FM felkészítőt (alapozás) követően a heti egy (hosszabb) futás, heti egy MtS lépcsős edzés, heti egy úszás és a heti egy bringázás jelentette az „ideális” állapotot, amit próbáltam volna tartani. Általában nem jött össze vagy legalább is nem egészen ebben az összetételben.

A bringa helyett általában egy második futás csúszott be, az úszóedzés pedig a vizes VB közeledtével egyre nehézkesebbé vált. Szerencsére mentőöv volt a hatvani uszoda és az ottani strand. :)

Szóval nagy vonalakban így nézett ki a felkészülés, bár még bőven tudnék róla mesélni... Természetesen voltak nehezebb hetek, mélypontok (munka, magánélet, fáradtság, motiválatlanság, akármi), de a kocka március 27.-én (a szülinapomon) végérvényesen elvetésre került, és onnan már nem volt visszaút.

3. A verseny, avagy „Verának sok puszit adni!”

A verseny maga július 29.-én szombaton volt, de mi (Vera, szüleim és én) már 2 nappal korábban csütörtökön leutaztunk Nagyatádra. Az utolsó két nap felkészüléssel és pihenéssel telt. A felkészülés ilyenkor már természetesen inkább fejben, mentális felkészülést jelentett, edzeni nem ilyenkor kell.. Na jó, csütörtökön még volt egy közös futópálya bejárás, ami az 5,25km-es kör lekocogását jelentette, és tök jól esett. Pénteken kikészítettem és sportáganként szétszedtem a felszereléseimet, a frissítőimet, és leadtam a depókba a cuccaim. Elvégeztem az utolsó „lágy” SMR-es simításokat magamon, és az utolsó olajosakat a bringámon.. Délután pedig elmentem az Ironman, egy kis tudomány előadásokra, hogy meghallgassam a szervezők utolsó „jó tanácsait”. Nagyon hasznosnak bizonyult, mindig tanul, hall az ember valami újat és bár mondják, hogy a versenyen már ne változtass semmin, de én azért a szervezők javaslatára másnap még is több sótablettát ettem, mint amit előzetesen terveztem, és szerencsére nem bántam meg, sőt.. ;)

Szóval ott ültünk az előadáson a színpad előtt, jobbra tőlünk a célkapuval, amikor az egyik szünetben megszületett az alábbi fb poszt is az MtS Keménymag csoportba:

„A célkapu, ami ugyan a képen úgy tűnik mintha karnyújtásnyira lenne.. de valójában még 226km távol van.. De az biztos, hogy holnap, az év leghosszabb napján, minden erőmmel azon leszek, hogy a végén átfuthassak rajta! Az MtS-es póló a depóban várja már a záró 42km-es bevetést.”

Cserébe rengeteg bátorítást kaptam még így az utolsó pillanatban ismét, ami nagyon jól esett. Később (másnap) tudtam csak meg, hogy Vera szervezésében még egy szurkolói molinót, posztert is összedobtak, amit ezúton is köszönök mindenkinek!

Este felírtam még egy cetlire pár gondolatomat útravalóul, hogy ha ne adj’ isten bajba kerülnék másnap, akkor csak el kelljen olvasnom vagy magamban elismételnem az alábbi öt mondatot:

„1, INNI, INNI, INNI!

2, Frissíts! Kaja, Iso, Mg, só, stb!

3, NE told túl!

4, DE mindig menj tovább!

5, Verának sok puszit adni! ;)„

A cetlit eltettem a bringás gatyám zsebébe, hogy az 1. depótól a célig kísérhessen. Majd amennyire tudtam korán lefeküdtem, de csak nehezen, forgolódósan sikerült elaludni.. Hajnalban persze muszáj volt korán felkelni.

Kezdődött „az év leghosszabb napja”..

Reggeli teendők, be a kocsiba, irány Gyékényes, a bányató, ahol az úszás várt rám elsőként. Ott szintén pakolás, készülődés. Bringa és úszás utáni cucc bedepóz. „Kötelező” fotózkodás. Utolsó ölelések, puszik. Elérzékenyülős pillanatok.

Final countdown, AC/DC Thunderstruck, Conquest of Paradise…

KÁBUMM! Ágyúszó!

Még 226 km.. úristen! egy frászt.. az első bólya 600m-re van. Ennyi. Csak lépésről, lépésre.. Én hátulról rajtoltam, úgyhogy a legnagyobb tülekedést megúsztam, de azért így is sűrű volt az eleje. Az elején mellben úsztam egészen addig, amíg kicsit szétoszlott a tömeg. Szépen haladtam bójától bójáig. 600, 800, 1100m .. Nagyjából itt tudtam elkezdeni gyorsban úszni, itt kezdtem úgy érezni, hogy biztonságosnak érzem.. 1900m - Az első kör vége, ki kellett futni a partra, kicsit bizonytalanra sikeredett a dolog, mert a felkavarodott vízben nem látszott, hogy hol fog először leérni az ember lába.. Aztán jött a 2. kör. Felváltva úsztam mellben és gyorsban.

Haladt minden terv szerint, sőt a tempómat tekintve gyorsabb is voltam.

Vitt az adrenalin és az áramlat, ami ilyenkor kialakul a tóban és az atmoszférájában. A 2. kör végén 1:38-cal jöttem ki a vízből 3,8km úszást követően, amit kb. fele-fele arányban, mellben és gyorsban úsztam le. DEPO1. Gyors törölközés és átöltözés bringás cuccba, kb 10 perc, sisak fel és uccu neki.. Közben folyamatos integetés, bátorítás Verától és a szüleimtől. :)

A bringa első 15-20 percében kb. csak csorogtam, nagyon lazán pörgettem a pedált, hagytam magamnak egy kis időt, hogy a szervezetem magához térjen (a bő másfél óra vízszintes testhelyzet után) és felvegye a ritmust, a nyeregben ülve. Közben frissítettem, iso, víz, energiaszelet, sótabletta. A pálya első fele egy nagy „fordított U alak” Nagyatádig, 75km, kb. 25km-ként frissítőponttal. A pályának ebben az első felén van a szintemelkedés jelentős része, igazából egy nagyobb emelkedővel. Szerencsére a mászás jól ment, és a tetőről Nagyatádig zömmel már lejt az út, vagy a kisebb dombokon átvisz a lendület. Az egész bringa alatt szigorú pulzuskontrollal mentem 160, emelkedőn nagyon max 168-ig engedtem fel a pulzusom, aztán vissza 160 alá.. Egész úton folyamatos frissítés, iso, energiaszelet, sótabletta, és kb. 6-7 liter folyadék ment le 180km alatt. Hihetetlenül igaz, hogy a triatlon (az ironman) negyedik sportága a frissítés..

Ez a kulcs

és a monotóniatűrés.. és ezekhez fejben nagyon ott kell lenni. Végig. Az első métertől az utolsóig. ..és ez nagyon nem könnyű. Amikor jönnek a holtpontok, fárad az ember, elmereng az ember a tájban, elviszi a verseny heve.. Könnyen elfelejtheti az ember a frissítést, nagyon könnyű elbizonytalanodni, és meginogni, vagy túltolni a tempót... Sok a buktató… és erre rámehet az ember egész versenye, felkészülése.

Ott kell lenni fejben. Ez elejétől a végéig. Nincs mese.

Erre szintén fel kell készülni előzetesen. Gyakorolni kell. Azt hiszem, ez nekem nagyon jól sikerült. Igazából ez szerencsére mindig is nagy erősségem volt. Az egész verseny alatt nagyon ott tudtam lenni fejben és okosan versenyezni. Erre kifejezetten büszke vagyok.

Számomra a bringa volt a verseny legnehezebb része. Egyrészt mert fizikailag sem voltam rendesen felkészülve rá, másrészről mentálisan is ez volt a legnehezebb. Nekem nincs országúti bringám.. a „10 leg-nem-triatlonversenyre való bringa” kategóriában biztos, hogy dobogós helyezést értem volna el.. Az egész 180km alatt folyamatosan előztek le a versenytársaim. Alig pár embert tudtam én leelőzni (vagy emelkedőkön, vagy a táv vége fele) és ezt fejben nem volt könnyű megélni. Bő 7,5 óra.. ennyit töltöttem a nyeregben.. a teljes versenyidőmnek valamivel több, mint a felét.

A táv 2. része Nagyatádtól 3db 35km-es „Y-alakú kör” megtétele. Az első kör még könnyedén ment. Elsőre még újak az ingerek (és nem is voltam még túl fáradt), bár az előző két évből a bringás pályát már jól ismertem. Két éve – amikor először voltam Nagyatádon – egy 4 fős váltó (IronMensa) tagjaként teljesítettem a teljes bringás távot. Tavaly pedig Czétényi Tündivel ketten, felesbe az „Mind the Iron Step” névre keresztelt váltónkkal értünk célba. Fontos pillanat volt ez az egyéni ironman teljesítés felé vezető úton. :)

Na szóval visszatérve.. a második körre.. hát

az volt a mélypont.

Egyrészt, mert 110km felett már fárad ám az ember lába, másod sorban körözni mindig is utáltam, és másodszorra már unalmas volt ugyanaz a pálya.. és az ember fejében ott van a tudat, hogy ugyanezt még harmadszor is abszolválni kell majd.. Ezen a körön úgy tűnt, hogy az „Y hosszabbik egyenes szárán” oda-vissza szembeszél van.. Sehogy nem esett már jól a nyeregben ülni ettől kezdve. Nagyon nagy hőség is volt. Ez volt a verseny egyik pillanata, amikor fejben nagyon ott kellett lenni és elhessegetni a démonokat. Elmormoltam párszor a magam kis mondókáját..

Persze az a tudat is éltetett, hogy a kör végén, a frissítőterületen várnak rám szüleim és Vera.

A 2. kör után időztem is ott velük egy kicsit hosszabban, feltöltöttem a frissítő készleteket (”Hol, és melyik dobozban van a sótabletta?” – kérdezték tőlem), pár puszi, és nekiveselkedtem a 3. körnek. Ami fizikailag ugyan nagyon nem esett már jól, de mentálisan sokkal inkább. Egyrészt az utolsó körről volt már szó, másrészt eljött az a pont a versenyben, amikor elkezdtem pár embert visszaelőzni, akik elkészültek az erejükkel. Jó volt fejben arra gondolni, és ezt a gondolatot tudatosítani, hogy bár én is szépen fáradok, de a tempó, amit választottam, és mentem az elejétől fogva, messze nem volt olyan erős, hogy én is kikészítsem magam. Ilyen szempontból (tudatosan) messze voltam a határaimtól. Pulzuskontroll.

„Nem a táv öl meg, hanem az iram” – ha egy örök klasszikust is idézni akarok.

A 3. kör végén az utolsó 5-6km-en ismét visszavettem jelentősen a tempóból, lazán gurulgattam már csak. Egy kicsit „levezettem”. Nyújtottam a lábamat a bringán és elkezdtem fejben ráhangolódni a futásra. Aztán befutottam a 2. DEPO-ba 07:39:06-es bringás idővel (kicsit lassabban a tervezetnél). Szerencsére a szintidő még így is megengedte, hogy kényelmesen összekészüljek. Kis laza nyújtás. Megmosakodás. Átöltözés. Felkaptam a „záró 42km-esbevetésre váró MtS-es pólómat” is. Átpörgöttem az ízületeimet. Egy jó 20 percet elidőztem összességében. Váltottam pár szót a családiakkal.

Aztán nekivágtam a futásnak

a 0. és egyben 42.km kőtől (az előző nap felavatott emlékmű).

Nyolc kör. Ennyi volt még hátra. (Mondtam már, hogy utálok körözni? :D) A futás elején gyakorlatilag kilőttem. Az első 2 körben (kb. 10km-ig) 5:00-5:40 közti ezrekkel haladtam. Próbáltam visszafogni magamat („Ez így nem lesz jó, erős lesz!” – mondtam magamnak), de igazából a pulzusom beállt így is 155 körül. Nem nagyon változott.

Aztán jött a 3. kör. A verseny második nagy mélypontja. A gyomrom kezdett kavarogni és rosszalkodni. Ajj ajj.. Lassultam is. Fejben is elég rossz volt belegondolni, hogy még több, mint a fele hátra van.

Aggasztó gondolatok.

Ez volt az a pont a versenyben, amikor a leginkább kellett a külső szurkolás, bátorítás. Szerencsére ebből nem volt hiány. A parknál Vera, az ő szülei és az öccse bátorítottak, a célterületen pedig a saját szüleim. Így kb. 1,5…2 km-ként mindig volt valaki, aki ott volt és szurkolt! Nagyon hálás voltam / vagyok nekik ezért. :) Itt azért megértettem a miértet, és végeredményben hálás is voltam, hogy ez a maratoni záró etap ilyen körözgetős.

„Az érme két, avagy másik oldala”

Szóval nem volt mit tenni, összeszedtem magamat. Mondóka. A következő frissítőpontokon ittam bőséggel vizet, és ahol volt 1-2 háztartási kekszet is elmajszoltam. A 4. kör végére sikerült rendbe tenni a gyomromat és fejben is átbillenni. Túl voltam a felén! Idő közben be is sötétedett, ami véget vetett az ember hőségérzetének is szerencsére. Innentől kezdve a maradék 4 kör eléggé egy kaptafára ment. A frissítőpontok közt olyan 6:00-6:40 közti ezreket futottam, mikor éppen hogy jött ki a lépés, a frissítőpontoknál meg mindig sétáltam egy 50-60 métert, amíg elfogyasztottam az aktuális betevőt. Ami nem ment könnyen. A futás alatt gyakorlatilag már a szilárd táplálék nem igazán csúszott le, inkább csak folyadék. A recept kb. a következő volt: a célterületen 1-2 kis sósperec+víz, a parknál háztartási keksz+víz, a külső fordítónál víz, illetve az utolsó 2 körben egy kis kóla, visszafele a parkban pedig dinnye és víz. No meg persze néhány sótabletta és 1db 250mg-os magnézium tabletta is lement menet közben, hogy az ionpótlás is meglegyen. A gyomrom szerencsére a futás 2. felében már teljesen rendben volt, viszont az energia (szénhidrát) raktáraim menet közben koppra leürültek. Ez nagyon látszott a pulzusomon, ami ilyen 145körül mozgott vagy inkább lejebb. Szinte tisztán zsírt égetve mentem.

Utolsó előtti kör(ök), a 30-35. km tájéka, ahol állítólag ott van valahol a maratoni fal. Hát ez most ilyen explicit formában szerencsére nem jött el nekem a futás ezen szakaszában. A maratoni fal kapcsán (is) jártak a gondolataim a verseny vége fele. Igazából ismét tudatosult bennem, hogy

az „én igazi maratoni falamat” már /még akkor sikerült ledönteni, amikor átléptem a futás iránti ellenszenvemen.

Egyébként egy dolog biztos, hogy ha az ember szeretne jókat agyalni, mélyen a gondolataiba merülni, megismerni jobban önmagát, akkor egy ironman, vagy valamilyen hosszabb / ultratávú verseny kiváló alkalom lehet erre. (…) Emlékszem, ennek az utolsó előtti körnek a végén még Vera is futott mellettem egy darabon.

Aztán eljött az utolsó kör is.

Az UTOLSÓ 5,25 km,

aminek a végén ott várt rám a célegyenes és az a bizonyos célkapu. Nem mondom, hogy ez a kör gyorsabban eltelt, mint az előtte levők, de annál jobb hangulatban. Tartottam magam a megszokott frissítési rutinhoz és közben búcsút vettem a futópályától. A célterülethez közeledve egyre hangosabban hallottam a zenét, a szurkolói tömeget. Kezdett magával ragadni az egész. Párszáz méterrel a vége előtt elkezdtem ismét gyorsulni,

robogtam a célvonal felé.

Elhagytam a 0. és egyben 42. km követ. Már csak a célegyenes volt hátra! (…)

Megcsináltam! 14:31:07.

Kezemben a „köszönet rózsája”, nyakamban a befutóérem.

Családi gratulációk. Puszik, ölelések, ismét elérzékenyülős pillanatok, fotózkodás. A rózsát átadtam Verának, egyértelműen őt illette. Nagyon hálás vagyok neki, hogy mindvégig mellettem állt. Főleg az utolsó pár hónapban, ami nagyon nehéz volt mindkettőnknek. Hálás vagyok nagyon szüleimnek is, akik gyerekkorom óta mindig jó, sportos példát mutattak és szint úgy mellettem álltak és támogattak az első perctől fogva. Jó volt látni az arcukon, hogy őszintén büszkék rám.

Öröm. Hála. Fáradtság. Büszkeség. Egy pipa a bakancslistán.

Sok embernek, sok mindent köszönhetek. Hosszú volt az út idáig. Évek. Megérte? A tudat, hogy ezeknek az embereknek őszintén és büszkén köszönetet tudtam / tudok mondani, számomra egyértelművé teszik, hogy igen.


Featured Posts